Minden nap látom, mert minden nap kinézek az ablakon. Az öreg hölgy a szomszéd házból egyetlen napot sem hagy ki a hatalmas, kerítéssel kettéválasztott belső udvaron. Lombhullás, téli eső, tavaszi szél, nyári meleg neki nem számít, nap mint nap megteszi a délutáni sétáját. De mindig egyedül. Évek óta figyelem.

Meg-megáll, néha a ház falának támaszkodva szusszan egy percet; aztán újra nekiindul. Van, amikor hosszabb időre áll meg. Ám soha sem fordult még vissza. Botra támaszkodva jár, de egyenes derékkal. A mozdulatai finomak.

Nem tesz meg óriási távolságokat, nem fut maratont. Amit csinál az viszont annál értékesebb. Nem hagyja el magát, önállóan jár, saját erejéből minden nap lejut a lépcsőkön, ki a kertbe, és fel is jut azokon a fránya lépcsőkön, hogy másnap elölről kezdhesse.

Csodálom és irigylem. Hányszor adom fel már az indulás előtt. Hányszor történik meg, hogy el sem indulok. Hányszor, de hányszor untam már meg félúton, akármibe kezdtem, és hány dolgot veszítettem el már azért, mert csak némi erőfeszítést kellett volna tenni azért, hogy megmaradjon.

Olyan akarok lenni, mint ő, kitartó, csendes és fegyelmezett. El kell kezdenem a magam köreit róni, akkor is, ha nehezek és akkor is, ha közben folyton meg kell állnom pihenni, erőt gyűjteni. Egyszer csak odaérek, még ha nem is olyan gyorsan, mint azok, akik mások ötleteivel, mindenki mást eltiporva és félrelökve, szélsebesen jutnak el a célig.