Persze, hogy reklámfilm. De akkor is jó volt újra látni belülről.

Minden nap látom, mert minden nap kinézek az ablakon. Az öreg hölgy a szomszéd házból egyetlen napot sem hagy ki a hatalmas, kerítéssel kettéválasztott belső udvaron. Lombhullás, téli eső, tavaszi szél, nyári meleg neki nem számít, nap mint nap megteszi a délutáni sétáját. De mindig egyedül. Évek óta figyelem.

Meg-megáll, néha a ház falának támaszkodva szusszan egy percet; aztán újra nekiindul. Van, amikor hosszabb időre áll meg. Ám soha sem fordult még vissza. Botra támaszkodva jár, de egyenes derékkal. A mozdulatai finomak.

Nem tesz meg óriási távolságokat, nem fut maratont. Amit csinál az viszont annál értékesebb. Nem hagyja el magát, önállóan jár, saját erejéből minden nap lejut a lépcsőkön, ki a kertbe, és fel is jut azokon a fránya lépcsőkön, hogy másnap elölről kezdhesse.

Csodálom és irigylem. Hányszor adom fel már az indulás előtt. Hányszor történik meg, hogy el sem indulok. Hányszor, de hányszor untam már meg félúton, akármibe kezdtem, és hány dolgot veszítettem el már azért, mert csak némi erőfeszítést kellett volna tenni azért, hogy megmaradjon.

Olyan akarok lenni, mint ő, kitartó, csendes és fegyelmezett. El kell kezdenem a magam köreit róni, akkor is, ha nehezek és akkor is, ha közben folyton meg kell állnom pihenni, erőt gyűjteni. Egyszer csak odaérek, még ha nem is olyan gyorsan, mint azok, akik mások ötleteivel, mindenki mást eltiporva és félrelökve, szélsebesen jutnak el a célig.

Egy hevenyészett kutatás szerint zenére jobban fejlődnek a zöldborsó palánták. Különösen a klasszikus melódiák és a heavy metal zenekarok jönnek be nekik.

Ha a növényeknek ennyit számít a zaj, a zörej, a ritmus és a dallam, akkor az embereknek hogy ne lenne fontos, hogy hallgatnak-e zenét, például munka közben.

Van, ahol egyáltalán nem hiányzik, hogy szóljon bármi is, akár háttérként, akár kicsit hangosabban. Ahol sokan vannak egy légtérben, vagy ahol folyamatos a telefonos kommunikáció, oda nem valózene. Viszont egy átlagos iroda muzsikaszó nélkül steril és barátságtalan tud lenni.

Vajon gondolt-e már valaki arra, hogy úgy válogassa össze egy-egy helyiségbe a munkatársait vagy beosztottjait, hogy azokat zavarja-e a munkában a zene, vagy sem, és ha nem zavarja őket, akkor mit hallgatnak szívesen? Egyszerűbb volna és hatékonyabbá tenné a munkavégzést, ha egy-egy osztályon/szobában eleve zenei preferenciák mentén alkotnának csoportokat az ott dolgozók?

isten tudja, miért őrizget valaki huszonkét éven át egy valaha kádernyilvántartásként szolgáló mappát

hogy aztán éppen ebben az évben hajítsa ki az utcára, persze a betétlapok nélkül morfondíroztam hazafelé menet a járdán heverő vörös műbőr kötéses darab láttán, azután, hogy segítettem valakinek körülbelül két-három mázsa holmit apránként lehordani a lomtalanítás éjszakáján.

Először ki kellett szabadítanunk egy hatalmas kupac alól az endéká gépipar gyöngyszemét, a mosógépet, mielőtt kitalálhattuk volna, milyen furmányos módszerrel jut majd le a földszintre, onnan pedig ki, az utcára.

"Ezzel mit kezdjek?" fordult hozzám a házigazda a Kultiplex étlapjával a kezében.

"El kell tenni. Kordokumentum."

Kultiplex Művelődési Ház, 0-24. 1092Budapest, Kinizsi u.28. Azt hiszem, ez az az erőltetett jel, hogy írjam már meg végre a róla szóló bejegyzést, mielőtt mindenki elfelejtené, hogy egyáltalán járt ott.

A képek forrása: Origo, Velvet, Streetartbp, Block.blog.hu, Belvaros.blogspot.com

Szeretetre méltó és izgalmas filozófiai alkotás. Imádom azt a jelenetet, amikor az egyik szereplő egyszer csak kilép a mozi vetítővásznáról a nézőtérre, a többi színész pedig értetlenül áll, majd vitatkozni kezd vele és egymással.

A nézők egy része pedig az első döbbent percek után vissza szeretnék kérni a jegy árát. A jelenet kiváló példája annak, ki hogyan viszonyul a fikcióhoz.

"Ezek csak ülnek és dumálnak. Hol a cselekmény? Az asszony a cselekményt szereti!"

Túlhájpolt, színes, közepes minőségű cucc, a hazai gasztrobulvár tavaszi kötelező darabja. Egyszerűen nem ér annyit, mint amekkora hiszti van körülötte.

Január van, de már most tudom, hogy pár hónap múlva budapesti turisták százai fogják összetaposni a védett növényeket a környékbeli erdőkben néhány csokor medvehagymáért, vagy ami még rosszabb: mérgező gyöngyvirág-levélért.

Azt is látom előre, hogy a falamat majd elözönlik a hirdetések a gasztrobloggerek és főzős oldalak egymástól lopott medvehagymás receptjeivel. Pesto, pogácsa,krémleves, remélem,ezzel ki is fújt.

Valahogy így gondolom, így érzem. Isten hozott benneteket itt.

THE BEAT OF NEW YORK from tim hahne on Vimeo.