Az általunk termelt hulladék mennyisége és a műanyagszennyezés valóban ijesztő. A Föld állapota tragikus. A klímaváltozás nem FOG MAJD elkezdődni, hanem már tart, ez már az. A környezeti katasztrófákba belepusztulunk. A fajok kihalása borzalmas. És az ezek ellensúlyozására tett lépések, a mozgalmak, a fentiek tudatosítása fontos cél, a jó példák követendők.

De most már kezd az idegeimre menni az a klímanyomasztás és az az érzelmi zsarolás, ami az ismerősöktől árad. Az utóbbi hónapokban ez egyre intenzívebbé vált.

Akad olyan ismerősöm, aki napi szinten oszt meg olyan híreket, posztokat, amelyek lényege a következő:

1. Idióta, aki palackozott ásványvizet vásárol.

2. Igenis minden szülő használjon mosható pelust, aki nem azt vesz, az lusta disznó.

3. Műanyag szívószál – hát ki az a hülye, aki nem képes simán pohárból inni???

4. Márpedig te is vásárolhatsz csomagolásmentes, bio, öko, juj de lebomló boltból, nem nagy fáradság az egész.

5. Ha csak rá mersz nézni egy műanyag zacskóra az áruházban, nyomorult gyilkos vagy.

6. Egyébként miért is vásárolsz áruházban? Miért nem kerekezel ki reggelente vidáman a piacra?

7. Nálad a lakásban nem természetes anyagból van az ÖSSZES berendezési tárgy? Hű, de ciki…

A fentiek nem veszik figyelembe mások élethelyzetét, betegségeit, lehetőségeit, csak nekimennek a másiknak, és bűnösnek kiáltják ki.

A posztok az egyes emberekhez szólnak, és őket teszik egy személyben felelőssé a gigantikus méretű szeméthegyekért és a mára felfoghatatlan mennyiségű műanyagért, valamint a mikroműanyagokért, amelyek már a gleccserekben, hegyeken, folyóinkban is jelen vannak.

Na, itt álljon meg a menet!

Nem én, a fogyasztó döntöttem úgy, egy személyben, hogy a Föld fulladjon bele a műanyagba.

Gyermekkoromban még üvegpalackokban lehetett kapni ásványvizet, üdítőitalokat és alkoholt.

NEM ÉN CSERÉLTEM LE AZÓTA MŰANYAG PALACKRA.

A fogyasztók megkérdezése nélkül váltott az ipar, és kezdte el használni még a szódáspalackoknál is üveg helyett a plasztikot.

Nem a fogyasztók verték tömegesen a gyárkapukat, hogy a tejet műanyag zacskókba töltsék.

Nem mi kértük a boltokat, hogy lebomló papír vagy egyéb alternatíva helyett használjunk nejlonzacskókat.

Nem én találtam ki és kezdtem gyártani a műszálas, vagyis műanyagból készült ruhákat.

Az sem az én ötletem volt, hogy aki vegán, az állatbőr helyett hordjon műbőr cipőt.

Nem én alkottam olyan jogszabályokat, amelyek miatt le kellett cserélni az éttermekben, konyhákban a fából készült vágódeszkákat és a fakanalakat műanyagra.

Nem én kértem, hogy intézzék úgy, hogy sziszifuszi munka legyen csomagolásmentes tisztítószereket, mosószereket beszerezni.

Nem én személy szerint nem engedem, hogy az eldobható műanyag poharakat, evőeszközöket és tányérokat leválthassák végre az ehető változatok. 1989-ben bemutattak egy külföldi csatornán olyan rizsből készült ehető és lebomló tányért, amiről azt ígérték, hamarosan ezzel cserélik le világszerte az egyszer használatos, eldobható műanyagot. Hol vannak ezek az eszközök? Talán én nem engedem, hogy használják őket? Én, a fogyasztó akadályoztam meg a bevezetésüket?

Nem én vágtam a sutba azokat a találmányokat sem, amelyek a természet erejét kihasználva próbáltak volna energiát termelni egy-egy kis háztartás számára. Nem én, a kis, egyéni fogyasztó vásárolom fel ezeket, hogy aztán asztalfiókban pihenjenek, és ne válhassanak egy-egy iparág konkurenciájává.

És ha már a csapvíznél tartunk, amit szinte istenítenek az Annyira Környezettudatos és Zéró Lábnyomú ismerőseim: egyáltalán nem igaz az, hogy mindenhol tökéletes minőségű és egészséges. Nagyon sok olyan háztartás van, ahol ólmot tartalmaz az ivóvíz. Nos, nem én ólmoztam össze a csöveket/vezetékeket, amelyeken keresztül a víz eljut a lakásokba. Békés megyei településeken sem én arzénoztam össze a vizet, akkor miért én vagyok a rossz arc, ha a gyerekemnek a pocsék csapvíz helyett, a kisebbik rosszat választva, ásványvizet adok?

Nem én árasztottam el a piacot műanyag strandpapucsokkal.

Nem én vezettem be a nejlonzacskók használatát a boltokban, és nem én tolom le a vevőt a pénztárnál, ha saját textilzacskót visz.

És nem én vezettem be szállodákban és vendéglátóhelyeken az eldobható műanyageszközök használatát.

Akkor a posztolók, bloggerek stb. mindezt miért rajtam kérik számon? Miért nem azokon, akik a jogszabályokat alkotják? Akik ezeket az intézkedéseket bevezetik? Akik a műanyagba agyoncsomagolt termékeket gyártják és forgalmazzák?

Megteszek mindent, amit csak tudok és ami erőmből, időmből belefér azért, hogy minél kisebb maradjon az ökológiai lábnyomom - ami például, hogy csak egy dolgot említsek, már csak azért sem esik nehezemre, mert soha nem volt autóm, és hozzászoktam, hogy mindenhova gyalog vagy tömegközlekedéssel járok.

DE. A másikat leoltó, tudálékos, agresszív posztok, még ha jó cél érdekében is születnek, ebben a stílusban kizárólag bűntudatkeltésre és az egyén hibáztatására jók. És arra, hogy néhányan a hangnem miatt csak azért is az ellenkezőjét tegyék...

Lezajlott az első élő döntő az X-Faktorban november 5-én este, és máris kihullott két versenyző. Balogh Eszter és a Jaggers számára véget ért a show. Sokak számára fájdalmas a döntés, mivel nem ezek a produkciók voltak a legrosszabbak.

Balogh Eszter azért esett ki, mert ő kapta a közönségtől a legkevesebb szavazatot. Nagy kár. Azután azok következtek, akik a második, illetve harmadik legrosszabb helyet szerezték meg a 12-es listán a szavazatok alapján. Esetükben a mentoroknak kellett eldönteniük, hogy ki menjen haza. Jaggers és Fejes Szandra közül kellett választaniuk.

A mentorok döntöttek: a Jaggers számára is véget ért az X-Faktor.



Bye Alex azt mondta, hogy bosszantotta a dolog, nem érezte fairnek, nem érezte jogosnak. "Dávid szerintem ebben a mezőnyben az egyik legjobb énekes" - mondta a döntő után. "Szerintem nagyon odatették magukat és jók voltak, becsületesek voltak."

Ezzel a véleménnyel nincsen egyedül By Alex, sokan gondolják úgy, hogy nem a Jaggers nyújtotta a legrosszabb produkciót. És nem is a közönség szavazatai alapján kihullott Balogh Eszter.

A november 5-én, szombaton tartott első élő show-t ByeAlex egyik mentorált zenekara, a Soulbreakers nyitotta - számomra kissé modorosan és darabosan adták elő Lenny Kravitz egyik slágerét

Ezután Jáger Kinga következett, aki szépen kiengedte a hangját.

Ónodi János volt a harmadik, nekem picit hamisnak és erőtlennek tűnt.

A negyedik fellépő Mata Ricsi volt, Caramel egyik legnépszerűbb dalával. Ricsinek valami elképesztően szép hangja van, született tehetség, csak arra kell ügyelnie, hogy amennyire lehet, igyekezzen elszakadni az eredeti előadó stílusától.

Azután Opitz Barbara kapott lehetőséget, Janis Joplint adott elő, és semmit nem adott hozzá az eredeti dalhoz.

Balogh Eszter produkciója már sokkal jobban tetszett, nem is értem, hogyan eshetett ki, bár nála az tűnt fel, hogy olyan volt, minta kissé torokból énekelne.

Gorbumov Dmitrij csodálatos, de nem hozta ki magából a maximumot.

A Ham Ko Hamra sajnos nem tudtam odafigyelni, nem éreztem az átütő erőt a produkcióban.

Vince Aliz Liza nagyon rossz volt. Ha rajtam múlt volna, ő esik ki. Most teljesen egyet kellett értenem Gáspár Lacival és Bye Alex-szel akik őszintén elmondták, hogy a lány ebben a produkcióban sajnos elvérzett.

Fejes Szandra baromi jó énekes, de pontatlan volt.

Dánielfy Gergő hozta a papírformát, itt megint Gáspár Lacival értettem egyet, hogy túlságosan kitalált volt az előadás.

Utolsóként pedig a Jaggers állt színpadra, szerintem iszonyúan jók voltak. Mégis ők búcsúztak.

Összességében egy kicsit csalódás volt ez a műsor. Többet vártam a versenyzőktől és a mentoroktól is.

A lányok időnként rekedtesen rikácsoltak vagy rikácsolásba csaptak át, a fiúk többsége meg szirupos édelgésbe csapott át.

Persze mindez annak is betudható, még a döntők elején járunk. De fenntartom a véleményemet: nem a legrosszabb produkciók estek most ki az X-Faktorból.

Olyan helyen nyit új éttermet a McDonald's, amelyre te sem biztos, hogy számítottál volna: a Vatikánban, a Szent Péter téren. A római katolikus egyház egyik legszentebb helyén. Egy történelmi jelentőségű épületben. A 538 négyzetméteresre tervezett üzlet híre kiverte a biztosítékot Olaszországban.

A Meki egyébként havi 30 ezer euró bérleti díjat fizetne a Vatikánnak.

Az egyik bíboros például egyenesen aberráltnak nevezte az ötletet. Eglio Sgreccia azt írta egy nyílt levélben, hogy ez a döntés nem tiszteli Róma egyik meghatározó terének építészeti és urbanisztikai hagyományait. Hogy a téren naponta zarándokok és turisták ezrei fordulnak meg. Szerinte ez pusztán üzleti döntés, amely semmibe veszi a római gasztronómiai tradíciókat. Ferenc pápától azt kérte Sgreccia bíboros, hogy akadályozza meg a nyitást.

A rómaiak többféle módon tiltakoznak a vatikáni gyorsétterem ellen. A városvédők a környékbeli éttermeket féltik, nehogy drasztikus mértékben essen vissza a forgalmuk. Van, aki azt állítja, őrültség olyan helyen nyitni egy ilyen helyet, ahol magas a terrorizmus kockázata. (Ez az érv persze akkor nem kerül elő, amikor arról beszélnek, milyen sok zarándok látogat ide nap mint nap.)

A slow food mozgalom hívei amúgy is agyrémnek tartják a Mc Donald's megjelenését, pont harminc éve például azért harcoltak, hogy Rómában, a Spanyol lépcső közelében ne nyissanak éttermet.

Meki EZEN a téren? Vagy a közelében? Métely!

Azért van, aki nem ennyire borúlátó. Domenico Calcagno bíboros azt nyilatkozta a La Reppublicának, hogy nincs itt semmilyen botrány. Törvényesen történt minden, és szerinte ez nem ütközik a hagyományokkal, sem a Szentszék érdekeivel. Semmilyen negatívumot nem lát a Mc Donald's-szal kapcsolatban.

Te végig bírnál hallgatni 3 órányi meditációs zenét? Vagy kattintanál egy olyan videóra, amelyben az égvilágon semmi, de semmi nem történik, csak 3 órán keresztül gitároznak? Ráadásul úgy, mintha ugyanazt az egy számot húznák el a végtelenségig. És nem a fotón látható csaj gitározik kombinéban, csak néhány pihentetőnek szánt slide váltogatja egymást.

Nos, erre a relaxációs zenére eddig több mint 18 milliószor voltak kíváncsiak. Ha belehallgatsz, tesztelheted a tűrőképességedet: végig bírsz-e hallgatni egy három órás instrumentális hangfolyamot, vagy már az első öt perc után bealszol tőle.

Hatalmas, lenyűgöző fotógyűjteményre tett szert egy külszolgálatot teljesítő férfi, Colbert Held. 48 évet töltött a Közel-Kelet 17 országában, 1957 és 2005 között tonnányi képanyagot gyártott - hobbiból.

Elsősorban a tájat fényképezte, de dokumentálta az épített környezetet, a helyiek életét, és készített portrékat is. A diákat végigpörgetve, illetve a mai állapottal összehasonlítva látszik, milyen markánsan megváltozott az ötvenes-hatvanas évek óta a Közel-Kelet, mennyi hely vált nyüzsgő, trendi várossá, hogyan váltotta fel a félnomád viszonyokat a huszadik, huszonegyedik századi életmód.

Colbert Held diáinak felhasználásával és a Middle East Institute közreműködésével forgatott rövid, de ütős dokumentumfilmet Jennifer Smart. A filmben láthatod például, milyen volt annak idején Katar, miként változott az isztambuli bazár, és milyen ókori emlékeket pusztított el az Iszlám Állam.

Anitáéknak nincsen kertjük

Eddig a Ligetbe

jártak labdázni meg játszani.

Most majd a gangon, meg az udvaron játszanak.

De igazából ott sem lehet, mert a szomszédok utálják a gyerekek hangját.

Tavasszal kitárja anyu az ablakot, és

árad be a büdikaja szaga.

A lépcsőházból is. Magdi néni minden héten káposztát főz.

És az alattunk lakó Gabi néni erős dohányos.

Minden pocsolyába szeretek belelépni,

placcs! mondja a cipőm talpa.

Szétfröccsen a víz és a sár,

egyenesen anya nadrágjára,

és a múltkor egy csikk is a cipőm talpára ragadt, anya azzal kínlódott egy darabig.

Virágot szedtünk a parkban apával.

Tele volt ibolyával és százszorszépekkel.

Szeretem az ibolyákat és a százszorszépeket.

Virított a kutyakaki is a fű közül.

Pedig a parkba nem lehet kutyát vinni, tábla is jelzi,

és több millió forintból tette rendbe az önkormányzat, különben is,

a közelben van egy kutyafuttató, de szinte mindig üres,

eddig csak Szomszéd Katit és az utcában lakó cigány fiút láttam ott.

A többiek nem szeretik a virágokat.

Hatalmas, színes biciklik jönnek szembe a járdán.

Szépek, de én félek tőlük, nagyon szűk a járda.

Az a helyzet, hogy baromi jó bulikon és koncerteken voltam ott. Sajnálom, hogy lezárult egy korszak, és tavaly októberben 30 év működés után bezárt az eleve pronyóra kialakított, mindazonáltal befogadható méretű Petőfi Csarnok.

1985-ben egy 19. századi kiállítás egyik itt maradt, sokáig raktárként funkcionáló csarnokát építették át ifjúsági szórakozóhellyé. Már messziről beazonosítható volt a Városliget - szerintem - legrondább épülete. A szívem azonban egy kicsit megszakadt érte.

Tessék, itt a hely promója egy 1985-ös Pulzusban, és egy Első Emelet koncert részlete.

Sokáig jártam ide a Depeche Mode Klubba. Emlékszem egy 2003 körül tartott remek Neo koncertre - akkoriban Szűts Krisztián (HS7) is velük zenélt. 2004-ben a Fun Lovin Criminals volt emlékezetes, 2006-ban a szabadtéri színpadon Billy Idol koncertje volt megismételhetetlen, és ha nagyon akarnék, még biztosan előkaparhatnék jó néhány emléket.

Miért szerettük? A bulik miatt. A koncertekért. Azért, mert becsukott szemmel sem tévedtünk volna el, kívülről tudtuk az épültet. Mert ennyi év után már tisztában voltunk vele, mit érdemes rendelni a büfében, és mit nem. Mert mindig találkoztunk ismerősökkel, anélkül, hogy előre megbeszéltük volna. Mert kurva jó ipari zene szólt egy időben a Depeche Mode klubestek alatt egy kis teremben. Mert még a cigiüsttől szürke falakat is megszoktuk. Mert a kedvenc szutyok helyeink egyike volt.

Szervusz, PeCsa! Hiányozni fogsz, a hibáiddal és tévedéseiddel együtt.

Először úgy döntöttem, nem szállok be az Uber-taxis vitába. Aztán eszembe jutott jó néhány olyan élmény, ami miatt ma már inkább az éjszakai BKK-járatokat választom, vagy igyekszem elérni az utolsó metrót. Mert hogy egyelőre sem a taxisoknak, sem a nyilvánvaló adókerülőknek nem fizetek, az biztos.

Pontos dátumokra ugyan nem emlékszem, de ezekre a megtörtént esetekre igen. Lássuk, mi mindennel szórakoztattak engem, a szolgáltatásért fizető utast a budapesti taxisok!

1. Egy, aki üvöltözni kezdett a fejem mellett egy autóssal, a piros lámpánál,

aztán ki is szállt, és úgy üvöltözött tovább. Én meg hirtelen nem tudtam, mit csináljak, csak ültem mellette, de olyan volt, mintha engem inzultált volna.

2. Egy, aki olvashatatlanul töltötte ki a számlatömbön a számlát az utazásról

De már az elején csapott-vágott. Ez mindig is jellemző volt a taxisok többségére: fújtatás, bunkózás, beszólás, és volt, aki elém tolta a számlatömböt, hogy ha számlát akarok, töltsem ki én és a többi. Ezért egy idő után már előre jeleztem a telefonon a diszpécsernek, hogy számlát fogok kérni.

3. Egy, aki ki akart velem kezdeni

A Kultiplexből tartottam hazafelé egy buli után (igen, akkor még volt Kulti). Azt nem mondanám, hogy erősen ittas állapotban voltam, sőt, nagyon is józanon kértem taxit és ültem be. A taxis egy negyvenes-ötvenes fickó volt, behízelgő modorban érdeklődött, hogy egy fiatal lány nem fél-e egyedül hazamenni, megpróbált személyes kérdéseket feltenni, én meg próbáltam hárítani. Amikor a telefonszámomat kérte, akkor már kezdtem megijedni. Fogalmam sincsen, mivel szereltem le, azt időközben elfelejtettem, de az az érzés, hogy bármit megtehetne velem, kiszolgáltatott vagyok egy idegen férfi autójában, az máig elkísér.

4. Egy, aki a Barátok köztet nézte a fedélzeti tévén

Nem, nem kapcsolta ki menet közben. Ennél csak az volt "mókásabb", amikor autóval mentem valahová és a szemközti sávban egy terepjáróban a kormánykerékre szétterített újságot olvasta egy faszi.

5. Egy, aki tőlem kérdezte meg, hol van az az utca, ahová megyünk, melyik kerületben, és hogy jutunk el oda

És nem volt egy k.va Budapest térképe. Dühös voltam, mert én meg nem azért fizetek egy szolgáltatásért, hogy mídfárer legyek a sofőr mellett, de siettem, és nem volt időm másikat hívni.

6. Egy, aki ki sem jött a címre

Erre viszont konkrétan emlékszem: 2010 decembere volt, ehhez mérten nyilván hideg. Azt az ígéretet kaptam, hogy máris küldik a kocsit. Miután egy ideje hiába vártam, telefonáltam a taxitársaságnak, a diszpécser azt mondta, hogy ja, bocsi, elfelejtették.

A legnagyobb, legnevesebb taxistársaságok egyike volt, nem egy sufnicég. Nem hívtam őket többé, a számukat is kitöröltem a telefonomból.

7. Aki megállt és kiszállított a taxiból, miután azt mondtam neki, hogy a másik irányba menjen, amerre rövidebb

Előre tisztáztam, merre szeretnék menni, mert az útvonalat autóval már bejártam és ismertem. Egy születésnapra indultunk, amúgy is késésben voltunk. Körülbelül 100 métert (sem) tehettünk meg, szóltam, a faszi megállt a taxival, és azt mondta, azonnal szálljunk ki. Kiszálltunk, hívtunk egy másikat, másik társaságtól.

8. Aki velem váltatta fel az ötezrest egy kisboltban, mert ő nem tudott visszaadni

Ötezerből nem tudott visszaadni. No komment. Ezután előre szóltam a diszpécsernek, hogy milyen bankjegy van nálam, és hogy olyat küldjön, aki tud visszaadni. Akkor még nem volt kártyás fizetés.

9. Amikor ismerős gyermekével utaztunk, de egyik biztonsági öv sem volt jó hátul

A taxis úgy vezetett, mintha zsákokat szállítana, a gyerek rettegett mellettem a hátsó ülésen. Miután jeleztük a problémát, az volt a válasz, hogy nem kell biztonsági övet használni.

10. Akivel totál eltévedtünk, mert kizárólag a gps-re hagyatkozott,

és nem volt hajlandó térképen ellenőrizni a címet. A 16. kerület legszélén, egy mező mellett kötöttünk ki, a semmi közepén.

És persze közben eszembe jutott az a taxis is, aki piroson hajtott át velem, aztán még egy, aki mellett halálfélelmem volt, úgy vezetett és előzött, meg azok, akik iszonyatosan büdösek és mosdatlanok voltak, akiknél koszos volt az ülés, aztán az a fiatal srác, aki azzal szórakoztatott, hogy mekkora r....nc a barátnője és a többi.

Természetesen sok pozitív élményben is részem volt, soha nem felejtem el azt a taxist, aki amikor látta, hogyan szerencsétlenkedek a csomagokkal, leállította a motort, kiszállt, bezárta az autót, és segített felcipelni mindet az emeletre. Külön díj nélkül. Meg azok a középkorú férfiak, akik addig nem hajtottak el a lépcsőház elől, amíg meg nem győződtek arról, hogy bent vagyok biztonságban, és becsuktam magam mögött az ajtót.

A szomorú azonban az, hogy amikor képzeletbeli listát írok ellene és mellette érvekkel, akkor mindig előre tolakodnak a kellemetlen, sőt, kifejezetten megalázó emlékek.

A fotókat a Pixabay.com-on találtam

Ha megírnád a véleményedet vagy a saját élményeidet, akkor arra kérlek, hogy kulturált hangnemben tedd. Aki erre nem képes, annak törlöm a hozzászólását. Köszönöm a megértést.

35 évvel ezelőtt erősítette meg az AC/DC énekesének halálát a londoni King's College Hospital. A banda fel akart oszlani. Aztán inkább elkészítették minden idők egyik legjobb hard rock/heavy metal albumát. 1980 nyarán jelent meg a Back in Black.

Még kisgyermek voltam, amikor apám vagy anyám (már tényleg nem emlékszem, melyikük), egy fekete borítós lemezzel a szatyrában érkezett haza. Bekapcsolta a lemezjátszót, feltette a lemezt. A B oldallal kezdte. A Back in Black című számmal.

Azóta nem tudok leszakadni az albumról. Teljesen mindegy, melyik számot hallom róla, a Given the Dog a Bone-t, a Rock and Roll Ain't Noise Pollutiont vagy az egyszerre érzelmes és mocskos Let Me Put My Love Into You Babe-et, hevesebben ver a szívem.

1979 sikeres év volt a néhány évvel azelőtt Ausztráliában alapított AC/DC történetében. A Highway to Hell az egekbe repítette őket, az Egyesült Királyságban platinalemez lett, a zenekar Európában turnézott, tele voltak tervekkel. 1980. február 19-én egyik barátja talált rá Bon Scott mozdulatlan testére; a King's College Hospital február 20-án mondta ki: az énekes meghalt, a hivatalos verzió szerint alkoholmérgezésben.

Az AC/DC tagjait a padlóra küldte Bon Scott halálhíre, és csak azért nem oszlottak fel, mert a barátaik meggyőzték őket arról, hogy folytatniuk kell a munkát, és a tagok is arra a meggyőződésre jutottak, hogy Bon Scott is azt szeretné, hogy folytassák. Pár jelölt akadt a tragikus körülmények között elveszített énekes helyére, végül úgy döntöttek, megkeresik Brian Johnsont, akiről korábban éppen Bon Scott áradozott nekik, azzal, hogy milyen jó rock and roll énekes. Brian Johnson örömmel fogadta el a felkérést, mivel AC/DC rajongó volt.

A banda az új énekessel elvonult a Bahama-szigetekre egy stúdióba, és 1980 tavaszán elkészítette a Back in Black című albumot. Dühből, fájdalomból, gyászból, szerelemből született. Lendületes, magával sodró, megunhatatlan. A szöveget Brian Johnson írta, a zenét a Young-fivérek szerezték. Teljesen fekete borítóval jelent meg, ami akkoriban merész, megdöbbentő húzásnak számított (csakúgy mint annak idején a Rolling Stones Sticky Fingerse, a lehúzható cipzárral.)

A lemez júliusban szó szerint berobbant a zenei piacra; megjelenése után az első héten naponta több mint 10.000 példány fogyott belőle. A valójában besorolhatatlan műfajú, tökéletesen megírt számokkal telerakott albumot a hard rock és a heavy metal rajongók is ugyanúgy számon tartják. Jóllehet, pár mainstream előadót (Fleetwood Mac, Michael Jackson) nem fog tudni soha megelőzni a listákon, mára minden idők egyik legjobban eladott lemeze lett a Back in Black.